Az el nem mondott áhítat

 

Az itt olvasható áhítat az Evangélikus Hittudományi Egyetem idei Csendesnapján hangzott volna el. Az esemény elmaradása miatt, most így, szöveges formában osztom meg.

Jeremiás 29, 5-14(a)

5Építsetek házakat, és lakjatok bennük! Ültessetek kerteket, és egyétek azok gyümölcsét! 6Házasodjatok, szülessenek fiaitok és leányaitok! Házasítsátok meg fiaitokat, és adjátok férjhez leányaitokat! Szüljenek azok fiúkat és lányokat! Szaporodjatok azon a helyen, és ne fogyjatok! 7Fáradozzatok annak a városnak a jólétén, ahová fogságba vitettelek titeket, és imádkozzatok érte az ÚRhoz, mert annak a jólététől függ a ti jólétetek is!

8Ezt mondja a Seregek URa, Izráel Istene: Ne engedjétek, hogy rászedjenek benneteket a próféták és a jósok, akik köztetek vannak, és ne hallgassatok az álomlátók álmaira! 9Mert hazugságot prófétálnak nektek az én nevemben. Nem én küldtem őket! – így szól az ÚR.

10Ezt mondja az ÚR: Majd ha eltelik a babiloni hetven esztendő, akkor gondom lesz rátok, és valóra váltom azt a jót, amelyet megígértem, és visszahozlak benneteket erre a helyre. 11Mert csak én tudom, mi a tervem veletek – így szól az ÚR –: jólétet és nem romlást tervezek, és reményteljes jövő az, amelyet nektek szánok. 12Ha segítségül hívtok, és állhatatosan imádkoztok hozzám, akkor meghallgatlak benneteket. 13Ha kerestek majd, megtaláltok engem, ha teljes szívből kutattok utánam. 14Megengedem majd, hogy megtaláljatok – így szól az ÚR –, és jóra fordítom sorsotokat...

Vannak olyan helyzetek az ember életében, amikor, ha teljesen őszinték vagyunk magunkhoz, nem tudunk mit mondani. Nem tudunk mit mondani, mert azzal a helyzettel még nem találkoztunk. A saját lelkünk tapasztalatlan pőreségével állunk egy szituáció előtt, amire lehet hogy reagálunk, lehet, hogy válaszolunk, de igazából hallgatnunk kéne. Nem tudunk beszélni a gyászról, addig, amíg mi magunk nem gyászoltunk, úgy igazán. Nem beszélhetünk a szerelemről, ha még sosem tapasztaltuk. Nem tudok semmit sem mondani a fájdalomra, amíg nem fájt igazán. Nem tudunk tanácsot adni, amíg nekünk nem adtak tanácsot. Nem tudok senkit sem megkeresni, ha én még nem vesztem el. Nem beszélhetek a hitről, amíg nem hittem valamiben teljes erőmből.

Vannak olyan helyzetek az életemben, amikor nem tudok mit mondani, pontosan azért mert még nem tapasztaltam. De ez nem baj, mert ilyen esetekben megszoktam kérdezni a tapasztaltabbakat, felhívom egy-két ismerősömet, akik többet tudnak nálam. Most is egy ilyen helyzet előtt állok és állunk mind. Csak az a baj, hogy nem hívhatunk fel senkit, nem tudunk leülni beszélgetni senkivel, senkivel, aki már tapasztalt volna ilyen komoly, veszélyes, bizonytalan és láthatatlan dolgot.

Egy nemrég megjelent cikkben Réz-Nagy Zoltán egyetemi lelkészünk, egy Dávid királlyal kapcsolatos kérdés nyomán, a háború és a járványok kapcsolatáról is írt. Ez a kapcsolat, vagy hasonlat nem is olyan merész, mint azt először gondolnánk, sőt, számomra különösen is érdekes.

Dédmamám sokat mesélt nekem arról, hogy gyerekként hogyan élték meg Budapest bombázását a barátnőivel. Történtek velük olyan események és csodák, amik minden család legendáriumában megvannak, akik átélték ezt a világégést. Dédmamámék is találkoztak elkóborolt orosz katonával, aki azt sem tudta hol van a németek ellenőrzése alatt tartott területen. Bujkáltak minden front katonái elől ha arra szükség volt. Óvóhelyekre menekültek a pusztító bombázások elől. Majd másnap, amikor előjöttek az óvóhelyekről és konstatálták, hogy a lépcsőházuk gyakorlatilag eltűnt az éjszaka folyamán, elmentek és a szomszéd telken egy bombatölcsérben megfürödtek a környék gyerekeivel és játszottak. Ugyanis a Gellért fürdő egyik főnyomócsöve pont azon a helyen feküdt, ahova a bomba becsapódott. Így dédmamámék a friss, forró termálvízben fürödhettek teljesen ingyen, a budapesti bombázások közepén.

Az ilyen és ehhez hasonló történeteket leszámítva viszont csak jelzőket tudott nekem mesélni, és mások is csak jelzőket mondtak nekem. Félelem, bizonytalanság, kiszámíthatatlanság, veszteség, megszokás. Dédmamám számára ez volt a háború gyerekként. Nemrég beszélhettem vele és azt mondta, mostanában újra ilyen érzései voltak. Azóta, oly sok hosszú év óta nem, de most megint. Ismét ezek a jelzők és érzések kerítették hatalmukba.

Nem tévedünk tehát ha a járványhelyzetet a háborúhoz hasonlítjuk, hiszen a megélt élmények nagyon hasonlók ma is. Félünk, hogy mi lesz ha családtagjainknak, szeretteinknek baja lesz, mi lesz, ha nem segíthetünk rajtuk? Ugyanakkor megszokjuk a számokat. 10, 20, 30, 100, 150, 452 ember. Ha mindennap kapunk egy számot, akkor előbb utóbb megszokjuk és már az jelentené a problémát, ha egy nap nem jönne szám, ha nem érkezne hír arról mennyi a beteg és mennyi a halott. Bizonytalanságban élünk, mert nem tudjuk mi lesz, mert nem tudunk radikálisan jót tenni. Nincs egy intézkedés egy szabály vagy tanács, amit ha megfogadunk, betartunk, bevezetünk, akkor semmi baj sem lesz és minden vissza áll a rendes kerékvágásba. Egyenlőre sajnos semmi ilyen nincs, csak a fél-információk és veszteség marad nekünk. Mert veszteségeink is vannak, nem csak a kollégiumi lét, vagy esetleg az online félévek lehetősége, hanem mosolyok, biccentések, kávézások, beszélgetések, személyes kapcsolatok, sőt, sok esetben, sokunktól a kényelem vesztesége is.

Tavasszal el kellett mennünk erről a helyről és lehetséges, hogy idén ősszel is el kell. Lehet, hogy ezt a veszteséget most önként is be kell vállalnunk, lehet, hogy meg kell tennünk, be kell vezetnünk, meg kell fogadnunk még akkor is, ha erre más külső erő, helyzetünket leszámítva nem kötelez, de veszteséget kell vállalnunk az életért. Az életért, ami mindennél fontosabb egy ilyen helyzetben.

Mindannyian meghoztuk eddig a saját áldozatunkat, veszteségünket és lehet, hogy erre most is szükség lesz és az is lehet, később is szükség lesz rá, nem tudjuk. Ebben egyenlőre bizonytalannak kell maradnunk, de kaptunk egy ígéretet. Kaptunk egy ígéretet magától a mennyei Atyától.

A mai igeszakban olvasható rész Jeremiás próféta levele a fogságba vitt zsidósághoz. Sokkal aktuálisabb, mint azt először gondolnánk. A próféta, Isten akaratát közvetítve, elmondja a népnek, hogy építsenek, házat, ültessenek kerteket, műveljék a földeket, házasodjanak, neveljenek gyerekeket, dolgozzanak ott, ahol vannak. Gyakorlatilag Isten felszólít minket arra, hogy a nehézségek, az extrém helyzet ellenére is folytassuk az életünk normális menetét, még akkor is ha az helyileg nem pont ott van, ahol szeretnénk, vagy nem pont úgy zajlik, ahogy elképzeljük. Az élet, a világ nem áll meg, még akkor se ha azt hisszük ez így van, vagy így lehet. A világ forog tovább és Isten azt várja tőlünk, hogy ne akasszuk meg azokat az alap feladatokat, amiket meg kell tennünk.

Csak Istenben bízhatunk igazán, de benne bízni a legtöbb, amit tehetünk az életünkben, az életünkért. Ő képes, egyedül, elűzni végleg a félelmet, a bizonytalanságot, a megszokást vagy a veszteséget. Ahogy ígéretet is kaptunk tőle, Ő visszahoz minket erre a helyre, lehetőséget ad a folytatásra és jóra fordítja sorsunkat.

Így legyen!

Szikra Benedek
2020. szept. 05.