A tejút fölött repülnek gondtalan,
Tej házadra szállnak, mint jómagam.
Ott aztán sírva csivitelnek, ülnek,
Mint madarak, a levegőtlen űrbe.
Csak te látod meg és önmagam,
Hogy rettegésünk nem oktalan.
Levegő nélkül veszni kell,
S örökség nélkül menni el.
Így minden ember odavan,
Mert minden virág oltva van.
Te fáradt vagy és legyengült,
De csak én tudom legbelül.
Nem fogunk szállni gondtalan,
Nem szállunk tejházra súlytalan.
Rohanva, sírni volna jó, ez
Reménytelenül megható.
SzB
