Holtverseny - Interjú Totth Benedekkel

"Szeretném, ha az írásaim elgondolkodtatnák az olvasókat, de nem tartom ördögtől valónak, ha közben szórakoznak is."

Még 2017-ben készítettem egy interjút Totth Benedekkel Holtverseny című regényéről, amely sosem jelent meg, így gondoltam most, itt, közzé teszem.
Számomra nagyon sokat jelentett ez a regény középiskolásként. Rengeteg vita lehetőséget adott a jogásznak készülő osztálytársammal szemben, valamint segített saját magam elhelyezésében azon a szinte végtelen falitáblán, amit társadalomnak, családnak, társas együttélésnek, életnek hívunk. Valamint a kortárs irodalomhoz és annak megértéséhez is közelebb vezetett engem. Így a könyvhöz való kötődésem három évvel később sem múlt el.
Pedig azóta sok minden történt. De ez a könyv valahogy még most is ott rezonál bennem, és ez nem lehet véletlen. 

 

Ha jól tudom Kaposvárott születtél, mit szeretsz legjobban, abban a környékben? Mi az, ami ott megvan és itt Budapesten esetleg nincs?
Kaposváron születtem, ott nőttem fel, csak érettségi után költöztem el, amikor elkezdtem az egyetemet. Gyerekként nagyon bírtam a várost, de később egyre korlátozottabbnak éreztem a lehetőségeket. Kaposvárban az a jó - és rossz -, ami minden vidéki városban. Nincsenek távolságok, ezért nem kell a fél életedet utazással tölteni, jó a levegő, mindenki ismer mindenkit. Viszont elég szűkösek a szórakozási lehetőségek, és itt nem csak a bulihelyekre gondolok. Mondjuk a színház nagyon jó volt régen - most nem tudom, milyen -, moziból viszont, azt hiszem, csak egy maradt, a plázában, és kizárólag sikerfilmeket vetítenek.
Mitől író az író, mivel válik azzá?
Talán attól, hogy könyveket ír, de nem akarom elviccelni vagy megkerülni a kérdést. Nem csak úgy lehet valaki író, hogy meg lehet vásárolni a köteteit a könyvesboltban, bár a nyilvánosság valószínűleg fontos ahhoz, hogy mások írónak tartsanak. Hogy te mikortól tartod magad írónak, az más kérdés. Én mostanában már azt szoktam mondani, ha kérdezik, hogy író vagyok, de még nem érzem teljesen magaménak ezt a titulust. Talán a második (harmadik, negyedik?) könyvem után magabiztosabban fogom majd mondani.
Mi vett rá arra, hogy megírd a Holtverseny-t?
Nem vett rá semmi, egyszerűen csak szerettem volna elmesélni egy történetet, és a sok történet közül, ami a fejemben volt, ehhez találtam meg a hangot. De persze ez nem ilyen egyszerű. Sokat küzdöttem a könyvvel, mire sikerült befejeznem. Majdnem tíz évig írtam, ebbe a tíz évbe beleszámítom az újraírásokat, a hosszú, néha évekig tartó elakadásokat is, de valahogy mindig visszataláltam a történethez. Talán hülyeségnek tűnik, hogy valaki ennyi ideig szívatja magát, de vannak olyan sztorik, amiket muszáj kiírnod magadból.
Szerinted mi lenne a megfelelő büntetés Kacsának, amivel esetleg felismerné tetteinek súlyát?
Nagyon tetszik a kérdés, ezen még sosem gondolkodtam. Nem tudom, hogy kívülről mivel lehet elősegíteni, hogy ráébredjen tetteinek súlyosságára, pedig biztosan az lenne számára a legnagyobb büntetés, ha felfogná, hogy mit csinált. Erre nem látok sok esélyt, de azért nem vetném el ezt a lehetőséget.
A könyvben leírt szlengnyelvezetet és a tinédzseresen fiatalos leírásokat ki szokták emelni élethűségük miatt. Honnan sikerült ennyire aktuálisan kigyűjtened vagy tapasztalnod ezeket a fordulatokat?
Hát ez csak úgy rám ragadt innen-onnan. Örülök, ha valaki hitelesnek érzi ezt a nyelvezetet, de igazából nem törekedtem hitelességre. Ez egy konstruált, stilizált nyelv, a trágárság és a költészet megfér benne egymással. Írás közben azt tartottam szem előtt, hogy egységes legyen a szöveg, az első bekezdéseben ugyanúgy beszéljen a narrátor, mint az utolsóban.
Mi lehet a művészet fő célja ma?
Hú, ez nagyon szerteágazó kérdés, nem biztos, hogy én vagyok a megfelelő ember, hogy megválaszolja. Nem is tudom, hogy kell-e céljának lenni a művészetnek, vagy lehet l'artpour l'art is alkotni. Talán az sem mindegy, hogy milyen művészeti ágról beszélünk. Ha az irodalomra szűkítjük a kérdést, akkor én úgy vagyok vele, hogy szeretném, ha az írásaim elgondolkodtatnák az olvasókat, de nem tartom ördögtől valónak, ha közben szórakoznak is. (Persze itt nyithatunk egy zárójelet, mert azt sem lehet egyértelműen meghatározni, hogy ki mit tart elgondolkodtatónak, szórakoztatónak, stb.) Viszont amikor írok, sosem gondolkozom azon, hogy milyen hatást vált majd ki a szövegem. Ilyen szempontból önző vagyok, csak magamnak akarok megfelelni. 
Melyik olvasmány emléked a legfontosabb számodra, volt-e ilyen egyáltalán?
Sok ilyen van, pedig nem volt időm a könyveket falni, mert a legtöbb időt az uszodában töltöttem, edzésen. Nagyon szerettem a Legyek urát William Goldingtól (erről a bárkaonline.hu írtam is egy rövid szöveget), aztán a 22-es csapdáját Joseph Hellertől, és Salinger Zabhegyezője, de szerettem Stephen Kinget és Ken Follettet is. Most, ahogy így sorolom a címeket, feltűnt, hogy már akkoriban is az angol-amerikai irodalomnál kötöttem ki, de nem emlékszem, hogy ebben bármi tudatosság lett volna. A kötelezőkre már nem nagyon emlékszem.
Ha az irodalomtörténelemből választhatnál egy alkotót, akivel együtt kellene megírnotok egy művet, ki lenne az és mit írnátok?
Szerintem én nem igazán vagyok alkalmas arra, hogy négykezest írjak. A regényírásban pont az a legjobb, hogy senkihez nem kell alkalmazkodnod. Teljes a szabadságod, amit persze időnként teherként élsz meg, de többnyire azért inkább mámorító ez az állapot. Azért egy kávét szívesen meginnék Bret Easton Ellisszel, Douglas Couplanddel vagy Chuck Palahniukkal. Mondjuk, nem tudom, miről beszélgetnénk, mert elég könnyen zavarba jövök az ilyen helyzetekben.



Kicsivel később rögzíthettem egy hosszabb beszélgetést is Totth Benedekkel, ami az utolsó hosszabb író-olvasó kibeszélője volt a könyvnek, hiszen éppen akkor jelent meg Az utolsó utáni háború.
A beszélgetést itt láthatjátok: 

 

SzB