„Nincs olyan magára valamit is adó zsidó család, amely ne ünnepelné meg minden esztendőben – rendszerint áprilisban – a pészachot. Miután a vacsorát visszavonhatatlanul befejezték, az apa meglazítja a nadrágszíját, és rágyújt az ötcentes szivarra. Ebben a döntő pillanatban a legifjabb fiúgyerek – ezt a szerepet hosszú évekig én töltöttem be – feláll, és ünnepélyes héber nyelven a következőt kérdést intézi apjához: - Miben különbözik ez az este minden más estétől? - Mire az apa óriási élvezettel elmeséli a történtet, hogy sok évezreddel ezelőtt miként kímélte meg a halál angyala Egyiptomban a kiválasztott nép elsőszülöttjeit, és ezt követően hogyan vezette át őket Mózes tábornok száraz lábbal a Vörös-tengeren.”
 | |
| Robert Capa - D-Day (utólag színezett) |
Robert
Capa D-napi, normandiai partraszállásról készített beszámolója
ezekkel a sorokkal kezdődik, nem véletlenül. A leghíresebb magyar
fotós leghíresebb képei készültek azon a napon. Az, hogy Capa az
Exodushoz hasonlítja a D-napot, tökéletesen mutatja történelmi
jelentőségét. A történelemben nincs helye a „mi lett volna ha”
kérdésnek, de abban szerintem nincs vita, hogy a 20. és 21. század
egyik sarokkövénél vagyunk, amikor a D-napról beszélünk, a
legnagyobb katonai offenzíváról valaha. Valahol a modern nyugat
Exodusa volt ez.
Ha
valaki még nem ismeri és emiatt rákeresne Capa D-napi képeire,
akkor azt látná, hogy a képkereső olyan találatokat adott ki
neki, amik homályosak, elmosottak. Ez nem véletlen. Nem a Google
vagy az Ecosia hibája. Ezek a képek kissé elmosottak, így
maradtak a világra, de vajon miért? A tudomány kétféle
lehetőséget tart számon. Ugyanis ezek a képek nem a nagyításnál
és sokszorosításnál vesztettek minőségükből, hiszen a
hibájukat már a negatív is hordozza. Ezért a kétféle lehetőség
az, hogy vagy a laborban történt valami, az előhívás közben,
vagy a képek készületkor a fotós nem volt elég körültekintő.
Robert
Capa visszaemlékezéseiben az első esetet írja le. Állítása
szerint a Time magazin londoni divíziójának laboratóriumában
annyira siettek a képek előhívásával, hogy a laboráns túl
melegre állította a szárító hőmérsékletét és így az
emulzió miatt a vékony cellulózon elfojt a kép, a londoni
igazgató szeme láttára. Capa azt is leírja, hogy erről őt
később értesítették is, mikor már újra a fronton volt.
A
sietségre egyébként azért lehetett szükség, mert hatalmas piaci
verseny dúlt a magazinok között a második világháborúban.
Hiszen ezek a sajtótermékek a hátországokban zavartalan
információforrásnak számítottak, még a cenzúra ellenére is.
Aki pedig ezen a téren elsőként szállítja az eseményeket, az
mindent visz a következő nagy durranásig vagy hadmozdulatig.
Viszont a Time hasábjai mellett Robert Capa képei alatt ez
szerepelt zárójelben: „Capa keze túlságosan remegett.”
És
már el is érkeztünk a másik lehetséges magyarázathoz, amikor is
a hibát a fotósban kell keresnünk. Mára a legtöbb fotótörténész
csak háborús anekdotaként kezelik Capa beszámolóját és
„meséjét” a türelmetlen laboránsról. Elméletüket azzal
magyarázzák, hogy az elmosódások sokkal inkább a lassú záridő
miatti hibára utalnak, mintsem labori balesetre. Ebben mindenképpen
lehet valami. Hiszen maga Capa írja le, hogy hajnal volt mikor az ő
rohamcsónakja az első hullámmal megérkezett az Omaha Beachre, így
neki mindenképp lassú záridővel kellett dolgoznia, ha azt akarta
látszódjon valami a képeken. Azt pedig szintén részletesen és
szemléletesen írja le, hogy gyakorlatilag a partra kerülés után,
ami a híres rohamcsónakból partra induló katonák képe után
közel 20-25 perccel később történt, akkor kezdett el remegni és
rettegni. Szívbe markoló Capa leírása erről, de így legalább
azt is megtudjuk, először még nem félt annyira, viszont később
a parton már a tekercsek cserélése is nehezére esett és
„kényszeres gödörásás” tört rá. Majd mikor erőt vett
magán készített pár képet és vissza futott egy rohamcsónakhoz,
ami épp vissza fordult az anyahajóhoz. Így Robert Capa a
sebesültek és halottak első hullámával visszatért a
harcmezőről. Körülbelül 45 percet töltött a parton. Ezalatt
106 képet készített kettő darab fényképezővel, 35mm-es
fekete-fehér filmre, ez négy tekercset jelent. Így Capának
mindkét gépébe legalább egyszer filmet kellett cserélnie. Az
érdekesség az, hogy ebből a 106 elkészült képből, amit a Time
labornaplójában meg is találtak, mint Robert Capa által leadott
anyagot, ma csak 8 darab kép látható. Ennyit tudtak
„értelmezhetően megmenteni”. A negatívokból valamennyivel
több van, de közel 90 darab képkocka még így sincs meg. És ez
több kérdést is felvet, de a legfontosabb az, hová lettek a
negatívok és miért tűntek el nyomtalanul?
Ugyanis
az biztos a dokumentációból, hogy Capa leadta az általa is
feljegyzett 106 képkockát, amiből 8 megjelent, további 10 darab
vaknegatívról (kiégett negatív) tudunk, de mi van a maradék 88
darabbal? Hiszen ez közel 3 tekercs film, ennyi még a második
világháború közepén sem tűnhet el csak úgy, főleg nem a
Time-nál, ahol mindent részletesen dokumentáltak, leginkább a
háborús cenzúra szabályozások miatt. Én a rendelkezésünkre
álló bizonyítékok alapján két lehetőséget tudok elképzelni.
Az egyik lehetőség az, hogy még is Capának van igaza és a többi
kép csak egyszerűen megsemmisült az emulzió alatt, majd kidobták
őket. A másik lehetőség, ami ennél sokkal szomorúbb és egyben
boldogítóbb, hogy a tekercsek megvannak valahol, valami családi
hagyatékban vagy magángyűjtőnél, a soha nem látott Robert Capa
képek, amiket ilyen módon sikerült elcsaklizni, de így legalább
egyszer még előkerülhetnek. Hogy mi az igazság, nem tudom, az már
régen elmosódott.
SzB
